Szűcs István fafaragásai

Gyermekkorából a föld, a jószág, a gazdálkodás szeretetét és megbecsülését hozta magával. Attól a világtól, amiben felnőtt, nem tudott elszakadni. A népi életmód és gazdálkodás eszközeit, a fáradságos munkát végző embert örökítette meg faragásaiban. Művészetét ő maga "farigcsálásnak" nevezte. Így szerette volna átadni a következő nemzedéknek azt a tudást és bölcsességet, a kétkezi munka és az állatok szeretetét, amit ő is apáitól örökölt. Azt tanulta, hogy büszke lehet a rendben, tisztán tartott portára, gazdaságra, állatra. "A búza is megköszöni a gazdájának, ha gondozza, mert mikor elmegyen mellette, akkor meghajlik, mert jó kövér. A gazdálkodó ember úgy szerette a jószágát, mint saját magát talán." Mindene a föld, a gazdálkodás volt, amely élet nagyon nehéz és egyben nagyon szép volt, de ma már visszahozhatatlan, ám ő visszacsempészte fából faragott lovaival, szekereivel... 75 évesen még maga ásta fel teljesen a kertjét, s metszette még a szomszédok szőlőjét is!

A gazdálkodás tudományát és a kézművesség fortélyait édesapjától és a környezetében élőktől tanulta. "Szerettem a szüleimet, és amit láttam, hogy ők csináltak, szerettem elsajátítani már kiskoromtól kezdve." - vallotta. "Innen-onnan, amit láttam, mindig tanultam valamit." Gyerekfejjel kezdett apja mellett gazdálkodni. Többször kellett újra kezdeni, de "nem lehetett perlekedni, boldogan csinálták, amit kiszabott rájuk a nagy Természet és a Jóisten." Arra készült, hogy apja példáját követve, a gazdaság lesz az élete. Volt saját lova, tehene, tartott még ökröt, borjút, birkát, baromfit, csak kecskét nem. De közbeszólt a háború, a "téeszesítés". Végül a vasúttól ment nyugdíjba, ám néhány állatot mindig tartott, míg ereje bírta. Igaz, a lovat, tehenet még akkor eladta, mikor úgy gondolta, fontosabbak az ő álmainál gyermekeinek álmai. A taníttatásukat segítette a pénzből.

"Mindenhez gyakorlat kell"- vallotta ő is. Először lovakat faragott, mert ha élő lova már nem lehetett az istállóban, amiben gyönyörködhetett volna - megfaragta magának. Mivel másoknak is tetszett, kezdte bővíteni. Gyerekeinek, unokáinak, magának is... Egyre jobban ráállt a keze a faragásra! Ha már volt ló, legyen szekér is. De arányosan ám, ahogyan régen volt (7 karfás vagy 8 karfás) ! Ráadásul élethűen! Minden szeg a helyén legyen. Régen, ha gond akadt, maga javította az igazi szekeret is, még a vasalást is. A faragott állatokra szerszámokat is készített, amiknek eredetijét is meg tudta csinálni valamikor. Gazdasági udvart épülettel, állatokkal, szerszámokkal, lovas kocsit, lovas szánt, szántó embert faragott meg élethűen, amik az ő ifjúságának a színterei, szereplői voltak. Mi volt az alapanyag? Minden, amit környezetében megtalált: a kert kivágott cseresznyefája, mások által kidobott dolgok, amiket összegyűjtött, hátha jók lesznek még valamire. Rossz cipőből, szandálból bőrszíj lett, a régi sapka a birkák gyapjává vált. Így készített a semmiből (kidobott, haszontalannak ítélt dolgokból) Valamit!

Munka közben mindenfélére gondolt: gyermekeire, unokái sorsára, az elmúlásra, édesapjára, a szépen művelt földre, a gondosan tartott jószágra...szóval a régi világra, amit meg akart mutatni valahogy az utódoknak. Azt szerette volna, ha ő már nem lesz, akkor legalább ezek a munkák mutassák, milyen volt nagyapáink élete. Szerette volna, ha az általa oly nagyon szeretett "régi világnak" nyoma marad, hogy lássák az emberek, milyen élet volt akkoriban - mert ő akkor boldog volt, s faragás közben újra maga köré álmodhatta a régi idők boldogságát.
Jó lenne, ha a mi életünknek is lenne olyan szeglete, melyre boldogan tudunk visszaemlékezni. S külön gyönyörűség lenne, ha utódaink is érteni, értékelni tudnák, és például állíthatnák maguk elé. Mert akkor nem éltünk hiába.

Szűcs István fafaragó ( 1932-2009 )

Kiállításai:

Média megjelenései:

Kapcsolatfelvétel

Támogatás